Ezzel a bejegyzéssel elsősorban egy hatalmas pozitív visszajelzést szeretnék adni Móniéknak, a KórházSuli alapítóinak, de remélem, hogy sokatoknak inspiráló lesz a tanításhoz.
Még augusztusban kezdődött az egész, mielőtt elkezdtem volna az egyetemet. Habár mindig jogra akartam menni, de valahogy akkoriban borzalmas nagy közönyt éreztem az egész egyetem és a jog irányába. Úgy álltam hozzá az egészhez, hogy engem különösebben nem izgat ez az egész egyetem, kipróbálom, lesz ami lesz, de nem fűzök túl nagy reményeket hozzá. Alapvetően az volt az elképzelésem, hogy lélekőrlő, szívtelen helyre kell mennem, mely tele van befolyásos emberek gyerekeivel. Azt gondoltam, hogy szigorú, lelketlen tanárok és magolás vár majd rám 0-24-ben. Szerencsére ez egyáltalán nem így lett, de ezt akkor még nem tudhattam. Mindenesetre ebben a lelkiállapotban kaptam egy emailt a társadalmi felelősségvállalás kurzusról, ahol az egyik választható hely éppen a KórházSuli volt. Én pedig akkor éreztem először, hogy talán lesz valami haszna ennek az egyetemnek, talán valami jó is lesz benne. Jelentkeztem is rögtön, és így vált a KórházSuli az új egyetemista életem egyik alapkövévé.
Már az októberi képzésen azt éreztem, hogy ez egy olyan szervezet, aminek jó a része lenni, ahol mindenkire figyelnek. Az, hogy képzést tartanak nekünk, van mentorálás, esetmegbeszélések, mind-mind egyedülállónak mondható. Ezen az októberi hétvégén lettem hivatalosan Gábor kórházsulis angoltanára, és azóta is együtt tanulunk. Gábor születése óta vak, így a hagyományos nyelvtanítási módszerek jó részét nem tudom használni nála. Nyugodtan kijelenthetem, hogy nagy kihívás őt tanítani. Érdekes, hogy egyébként pont ekkor lettem az ELTE-n egy látássérült szaktársam személyi segítője is, úgyhogy a sors minden úton a látássérültek felé sodort akkoriban, amit a legkevésbé sem bánok.
Így kezdtem neki Gábor tanításának. Soha nem tanítottam még senkit, még csak nem is tanárszakos vagyok, de annál lelkesebben álltam neki. Az a szerencse, hogy Gábor általában még nálam is lelkesebb, és fantasztikus látni, hogy mennyire igyekszik és milyen szorgalmas. Az óra elején meg szoktam kérdezni tőle, hogy kér-e inni egy pohár vizet, természetesen angolul. Elsőre nem értette a kiejtésemet, mivel ő a klasszikus brit angolt tanulta, én pedig Amerikában tanultam egy évig. Ekkor elmagyaráztam neki a különbséget, mire ő azt mondta, hogy inkább nekem hisz, mint az iskolai tanárának, mert bennem jobban bízik. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell senkinek sem.
Természetesen voltak nehezebb részek, amikor kevésbé ment mindkettőnknek. Előfordult, hogy ő vagy én nem készültünk az órára megfelelően, de ezt közös erővel mindig át tudtuk hidalni. Nekem külön megtiszteltetés, hogy mivel egy félénk, visszahúzódóbb fiúról van szó, azt mondta, hogy nagyon jó barátjának tart. Azért is szeretem őt tanítani, mert szinte mindig felkészül, megcsinálja a házit (ami a többiek beszámolóit hallva nem túl gyakori), és örömmel jön órára. Sokszor azt mondta, hogy az egész nap unalmas volt, de az én angolórám feldobta az egészet. Néha én úgy érzem, hogy nem mindig haladunk túl sokat, sőt, sokszor szinte alig, de rájöttem, hogy nem is ez kell, hogy a legnagyobb célom legyen.
Nagy pedagógiai sikerek elérése helyett a KórházSuli titka szerintem a személyességben és a baráti légkörben rejlik. Abban, hogy észrevegyem, hogy ő mennyi mindent tanított és adott nekem és fordítva is. Bátran mondhatom, hogy bár én tanítottam a KórházSuliban, de a KórházSuli és Gábor többet tanítottak nekem: többek között felelősséget, kitartást, alázatot és türelmet.
Ez a szervezet egy biztos ponttá vált az életem egy újszerű időszakában. Bízom abban, hogy ebben a mostani zavaros helyzetben is így lesz ez. Köszönöm, hogy részese lehetek a Kórházsulinak!
