Bizonyára a legtöbb diáknak, aki járt iskolába megvan az az érzés, mikor tűző napon a nagy melegben, hosszú, unalmas beszédet végighallgatva, azt mormolja magában: „Mikor lesz végre vége?” Toporzékolunk, nyűglődünk, mennénk már és amúgy is, kit érdekel?!
Általános iskolában és a gimiben is, mikor részt tudtam venni, egyenesen utáltam. Sose találtam a választ arra, miért is jó ez? Akkor még sok mindent nem tudtam persze. Egy baleset, egy betegség rengeteg mindent elvesz egy gyermektől, legyen 8 vagy 17 éves. Én kétszer is kiestem az oktatásból, az iskolai légkörből. Nem sok emlékem maradt a rendes oktatási rendszerből, talán inkább csak foszlányok.
2019. június. Végzésem éve és immár 2. évem a KórházSuli szárnyai alatt.
Nyári hőségben épp a buszmegállóban állok és próbálom helyre tenni az agyamban az orvostól hallottakat. Rezzen a telefonom. Megszokott volt, nem újdonság. E-mail érkezett a KórházSulitól, címe: „Tanévzáró megnyitó”. Görcsbe szorult a gyomrom, gombóc a torkomban. Könnybe lábad a szemem, elfeledve, mi aggasztott előtte 2 perccel. Álltam és a levelet újra és újra végigolvasva mosoly és örömkönnyek váltották fel egymást.
Ha valaki megkérdezett volna a betegségem előtt, mit gondolok a tanévzárókról, biztos jót röhögtem volna és közlöm: „Az bizony a nagy hülyeség!”
Persze ezt már sosem gondolom így, mióta ez - az addig unalmas ceremónia - is eltűnt az életemből.
A KórházSuli nem csak az oktatásra fekteti a hangsúlyt. Gyerekkórházban töltött éveim alatt, azt vettem észre, nem csak én „kergültem meg”, hogy már egy ilyen ünnepségnek is örülök. Sokunknak meseszerű érzés, hogy nem érezzük magunkat egyedül, mert mellettünk áll a KórházSuli csapata. Mert valljuk be, lehet akármennyire szerető, odaadó családja egy gyermeknek, lehetnek kedvesek és közvetlenek a nővérek, születhetnek barátságok az évek alatt a kórházban is, de a valós életből kiesünk és hiányzik. Hiányzik, ami a négy falon, a kórházon kívül van, hiányoznak a társak, akik nincsenek benne a leszűkült, steril 6m2 mindennapjaiban.
Úgy vártam a záró ünnepséget, mint 8 évesen a karácsonyt. Ez azonban más volt. Nem a megszokott díszes csomagolású ajándékot kapja itt az ember, annál ezerszer többet! Akkor még nem ismertem a KórházSuli vezetőségét, így még inkább nagy élmény várt rám. Megérkezve a nagy épületbe és meglátva a termet, ahogy berendezték nekünk fáradtságot nem kímélve, leesett az állam. Abban a pillanatban átértékelődött az iskolai tanévzárókról kialakult véleményem. Nekem, egy betegséggel élő (még szinte) gyereknek filmbe illő érzés volt ott állni és felfogni: lesz tanévzáróm.
Több sorba szépen lepakolva rengeteg szék, figyelve, hogy legyen hely sérültnek, kerekesszékesnek. Elől állványon mikrofon, a gyönyörű KórházSuli molinó, zenekarnak bekészítve a hangszerek és hátul hosszú sorban üdítők, számos péksütemény, mindenki ínye-kedve szerint sós, édes is egyaránt. Lassan érkeznek a résztvevők. Segített diákok, segítő diákok, szülők, támogatók, zenekar és persze a KS „motorja”. Az ünnepség sem a szokásos menetrend szerint zajlott. Teljes mértékben figyelmet fenntartó érdekes beszámolókat hallhattunk, majd végül élő zenével kedveskedett nekünk a meghívott zenekar is. Egyszer csak valami finom édes illat töltötte be a terem légterét. Mire észbe kaphattam, bejelentették, hogy érkezik a jubileumi torta.
Most Kedves Olvasó, bizonyára arra gondolhatsz, megettük a tortát és mindenki csöndben el is húzta a csíkot. Megmondtam, ez nem egy szokványos záró ünnepség. A segítő diákok és a KS motorja -ahogy az előbb már megneveztem a vezetőséget-, türelemmel elbeszélgettek sokunkkal. Hogy ezt miért is emelem ki? Aki nem ismeri a KS-t, nem tudhatja milyen emberség áll mindannyiuk mögött, mondom ezt segített beteg diákként! Nehéz leírni milyen érzés volt, mikor rengeteg kórházi éveim után nem csak azért kérdezték meg, hogy vagyok, hogy mit írjanak a lázlapra, hanem mert tényleg érdeklődtek felőlem. És nem voltam akkor egyedül. Ha jól emlékszem még 1 órát azzal töltöttünk mind, akik tudtak maradni, hogy beszélgettünk.
Mindez nem becsomagolt ajándék, hanem több, ahogy mondtam. Egy élmény, szeretet, törődés és megannyi felbecsülhetetlen értékű gondoskodás, mellyel a KórházSuli tanévzáróját jellemezhetni tudnám.
