Rólunk

Kép
A KórházSuli az a hely, ahol a tanulásnak és a közösségnek gyógyító ereje van. Magyarországon szeptemberben több ezer gyerek nem tudja elkezdeni a tanévet súlyos betegsége miatt. Pedig az iskola a közösség, a tudás, a barátságok helyszíne. A betegség az élet másik oldala, a fájdalom, a félelem, az elveszni látszó célok és az elszigetelődés. A KórházSuliban önkéntes középiskolások és egyetemisták szegődnek társul beteg társaik mellé, és egy személyre szabott, egyedi oktatási rendszerben házitanítójukká válnak   a gyógyulás akár évekig is eltartó időszakára. A közös tanulás örömével visznek újra célokat, aktivitást és társaságot az egyhangú mindennapokba. Ők maguk pedig komoly személyiségfejlődésen mennek keresztül mindeközben. Évente általában 150-200 diákkal tanulunk, 250 önkéntest képzünk, koordinálunk.   A tanulás mellett közösségi programokkal igyekszünk összekapcsolni programunk szereplőit. Táborozunk, közösen alkotunk és találkozókat szervezünk. „Olyan k

„Nem szabad abbahagyni, menni kell folyamatosan…” - Interjú egy gyógyuló diákkal

A KórházSuli blogcsapata új kihívásba vágta a fejszéjét. A következő időszakban olyan gyógyult vagy gyógyulófélben lévő diákokkal készült interjú-sorozatot készítünk, akik hosszabb-rövidebb ideig a KórházSulival tanultak. Az első interjúalanyunk egy 21 éves fiú, aki egy tanéven át tanult az önkénteseinkkel.

Szia, köszönöm, hogy segítesz nekünk az új projektünkben! Kérlek, mesélj magadról egy keveset, hogy megismerjünk!

Sziasztok, most szeptemberben leszek 21 éves. Két éve történt velem egy baleset. A balesetet megelőzően válogatott szinten röplabdáztam, a junior és a felnőtt csapatban is játszottam vidéken. Viszont ebben az időszakban nem voltam jeles tanuló… ez a baleset után megváltozott. A baleset után az egész életem megváltozott, hiszen a sport teljesen odaveszett. A KórházSuli felajánlotta nekem a segítségét: segítő diákokat, akikkel tanultam. Együtt készültünk fel az érettségire, és mindenkinek hihetetlenül nagy döbbenet volt, hogy ilyen jól sikerült! Összekaptam magam, és minden tárgyból négyest kaptam. Látszik, hogy nem a fejemmel volt a baj, hanem az volt a gond, hogy nem tanultam… Most jelenleg angol nyelvvizsgára és egy emelt szintű informatika érettségire készülök. Ezek után pedig el szeretnék helyezkedni, lehetőleg az informatika területén. 

A sérülésed előtt milyen volt iskolába járni? Hogy teltek a mindennapok?

A sérülés előtt suliba járni mondhatni, csak pihenés volt. Az osztályközösség jó volt, de tanulni nem nagyon tanultam. Mint a rossz tanulók, csak aludni jártam be. 

Hogy kerültél kapcsolatba a KórházSulival?

Anyával keresgéltük a tanulási lehetőségeket az interneten, és egyszer csak feldobta a kereső. Utána rákerestünk az oldalra, és gondoltuk, egy próbát megér. Hát, végül is bejött! 

Milyen érzés volt, amikor eldőlt, hogy a KórházSuli programmal fogsz tanulni?

Elsőnek ellenkeztem, nem nagyon akartam tanulni, úgy gondoltam, hogy majd elkezdem az érettségire való készülést, miután kicsit jobban felépültem. De végül, amikor elkezdődött a közös munka, belelendültem. Eleinte nem nagyon akartam, de nem voltam ellene. Utána visszagondolva, és igazából már a közös tanulás végén is láttam, hogy jó volt. Most, hogy nagyjából már felépültem egyértelmű, hogy nem lenne energiám elkezdeni tanulni az érettségire. 

És akkor mi adta meg a végső lökést, hogy elkezdj velünk tanulni?

A végső lökés nem tőlem jött, hanem inkább a szüleim részéről.

Hogy zajlott a közös tanulás?

Amíg a kórházban voltam az önkéntesek bejártak hozzám, adtak lapokat azokat tanulgattam. Miután hazajöttem online beszélgettünk, így voltak az órák is. Az elmúlt évben négy önkéntes segített, magyarból, töriből és angolból a KórházSuli biztosított önkénteseket, matekból pedig egy közeli ismerősöm segített.

Hogy kell elképzelnünk egy kórházi napodat?

A kórházban pontos menetrend volt. Délelőtt gyógytorna, utána ebéd és csendespihenő. Általában délután négy körül tudtam tanulni, akkor volt mindenkinek szabadideje.

Mi volt a legnehezebb a kórházban töltött időszakban?

Sok minden nehéz volt, amikor a kórházban voltam. Akkor még semmim sem mozgott, eléggé frusztrált, hogy semmit sem tudok magamtól, egyedül csinálni. A tanulásra sem akartam igazán koncentrálni, sokkal inkább a felépülésre. De végül a tanulásra is jutott idő…elég sok.

Volt, ami elterelte a figyelmedet a tanulásról?

A kórházban annyira nem volt ilyen, sőt, akkor sem, amikor itthon voltam már. Itthon én és a szüleim osztottuk be az időmet, a tanulás akkor is kötelező volt.

Mi motivált ebben az időszakban? A felépülésedben mi vitt előre? És a tanulásban?

A felépülésben az motivált, hogy napról napra láttam a fejlődést. Minden nap egyre jobb lett. Sportolóként nem olyan voltam, aki feladta, nem törődtem bele abba, hogy így vagyok. A tanulás terén, bár ez hülyén hangzik, de az motivált, hogy ha leteszem az érettségit, azzal sem kell majd többet foglalkozni.

Mi az, amit pozitív emlékként tovább viszel magaddal ebből az időszakból? 

Jó emlék a KórházSuli, a sok pozitív visszajelzés, amit onnan kaptam. Mindenki nagyon segítőkész volt, ha bármi probléma volt, azt rögtön próbálták megoldani… bár nem is volt igazából probléma. A program önkéntesei is nagyon kedvesek voltak, segítettek mindenben, amiben kellett. 

Jelenleg hogy vagy? Mit csinálsz?

A mindennapokban most tanulok, és egy informatikai cégnél dolgozom. Emellett rehabilitálódom, gyógytornázom minden nap, újra edzegetni is próbálok.

Említetted, hogy csak le akartad tudni az érettségit, de ahogy hallom, most is tanulsz még. Mik a céljaid a tanulmányaiddal?

A nyelvvizsgát azért szeretném megcsinálni, mert nyelvtudással sokkal könnyebb elhelyezkedni. Emellett azért is, mert szeretnék megtanulni egy idegen nyelvet legalább középszinten. A nyelvvizsga kelleni fog a továbbtanuláshoz is, jelenleg nagyjából 75% a valószínűsége annak, hogy továbbtanulok. Attól függ, hogy kapok-e valamilyen állásajánlatot.

A beszélgetés elején említetted, hogy milyen jó volt az osztályközösséged. Velük hogy tartod most a kapcsolatot?

Az osztályból 4-5 emberrel vagyok igazán jóban, velük hetente beszélgetek. Ők elmentek továbbtanulni, nincsenek a városban, ezért interneten beszélünk. Most meg a járvány miatt akkor sem tudnánk találkozni, ha itthon lennének. 

Egy utolsó kérdésem lenne. Milyen tanácsot adnál, mit mondanál azoknak, akik kórházba kerültek, és emiatt kiestek az oktatásból?

Azt mondanám, hogy mindenből ki lehet gyógyulni, csak hinni kell benne. Nem szabad megállni, ugyanúgy folyik tovább az élet, ezáltal a tanulás is. Kihagyás után nagyon nehéz visszalendülni, ha sérülés, ha betegség vagy ha egy munka miatt esik ki az ember a tanulásból. A betegségbe nem lehet beletörődni, nem lehet azt mondani, hogy nem érdekel már semmi sem, nem szabad abbahagyni, menni kell folyamatosan…