A
KórházSuli blogcsapata új kihívásba vágta a fejszéjét. A következő időszakban
olyan gyógyult vagy gyógyulófélben lévő diákokkal készült interjú-sorozatot
készítünk, akik hosszabb-rövidebb ideig a KórházSulival tanultak. Az első
interjúalanyunk egy 21 éves fiú, aki egy tanéven át tanult az önkénteseinkkel.
Szia,
köszönöm, hogy segítesz nekünk az új projektünkben! Kérlek, mesélj magadról egy
keveset, hogy megismerjünk!
Sziasztok,
most szeptemberben leszek 21 éves. Két éve történt velem egy baleset. A
balesetet megelőzően válogatott szinten röplabdáztam, a junior és a felnőtt
csapatban is játszottam vidéken. Viszont ebben az időszakban nem voltam jeles
tanuló… ez a baleset után megváltozott. A baleset után az egész életem
megváltozott, hiszen a sport teljesen odaveszett. A KórházSuli felajánlotta
nekem a segítségét: segítő diákokat, akikkel tanultam. Együtt készültünk fel az
érettségire, és mindenkinek hihetetlenül nagy döbbenet volt, hogy ilyen jól
sikerült! Összekaptam magam, és minden tárgyból négyest kaptam. Látszik, hogy
nem a fejemmel volt a baj, hanem az volt a gond, hogy nem tanultam… Most
jelenleg angol nyelvvizsgára és egy emelt szintű informatika érettségire
készülök. Ezek után pedig el szeretnék helyezkedni, lehetőleg az informatika
területén.
A
sérülésed előtt milyen volt iskolába járni? Hogy teltek a mindennapok?
A sérülés
előtt suliba járni mondhatni, csak pihenés volt. Az osztályközösség jó volt, de
tanulni nem nagyon tanultam. Mint a rossz tanulók, csak aludni jártam be.
Hogy
kerültél kapcsolatba a KórházSulival?
Anyával
keresgéltük a tanulási lehetőségeket az interneten, és egyszer csak feldobta a
kereső. Utána rákerestünk az oldalra, és gondoltuk, egy próbát megér. Hát,
végül is bejött!
Milyen
érzés volt, amikor eldőlt, hogy a KórházSuli programmal fogsz tanulni?
Elsőnek
ellenkeztem, nem nagyon akartam tanulni, úgy gondoltam, hogy majd elkezdem az
érettségire való készülést, miután kicsit jobban felépültem. De végül, amikor
elkezdődött a közös munka, belelendültem. Eleinte nem nagyon akartam, de nem
voltam ellene. Utána visszagondolva, és igazából már a közös tanulás végén is
láttam, hogy jó volt. Most, hogy nagyjából már felépültem egyértelmű, hogy nem
lenne energiám elkezdeni tanulni az érettségire.
És akkor
mi adta meg a végső lökést, hogy elkezdj velünk tanulni?
A végső
lökés nem tőlem jött, hanem inkább a szüleim részéről.
Hogy
zajlott a közös tanulás?
Amíg a
kórházban voltam az önkéntesek bejártak hozzám, adtak lapokat azokat
tanulgattam. Miután hazajöttem online beszélgettünk, így voltak az órák is. Az
elmúlt évben négy önkéntes segített, magyarból, töriből és angolból a
KórházSuli biztosított önkénteseket, matekból pedig egy közeli ismerősöm
segített.
Hogy kell
elképzelnünk egy kórházi napodat?
A
kórházban pontos menetrend volt. Délelőtt gyógytorna, utána ebéd és
csendespihenő. Általában délután négy körül tudtam tanulni, akkor volt
mindenkinek szabadideje.
Mi volt a
legnehezebb a kórházban töltött időszakban?
Sok minden
nehéz volt, amikor a kórházban voltam. Akkor még semmim sem mozgott, eléggé frusztrált,
hogy semmit sem tudok magamtól, egyedül csinálni. A tanulásra sem akartam
igazán koncentrálni, sokkal inkább a felépülésre. De végül a tanulásra is
jutott idő…elég sok.
Volt, ami
elterelte a figyelmedet a tanulásról?
A
kórházban annyira nem volt ilyen, sőt, akkor sem, amikor itthon voltam már.
Itthon én és a szüleim osztottuk be az időmet, a tanulás akkor is kötelező
volt.
Mi
motivált ebben az időszakban? A felépülésedben mi vitt előre? És a tanulásban?
A
felépülésben az motivált, hogy napról napra láttam a fejlődést. Minden nap
egyre jobb lett. Sportolóként nem olyan voltam, aki feladta, nem törődtem bele
abba, hogy így vagyok. A tanulás terén, bár ez hülyén hangzik, de az motivált,
hogy ha leteszem az érettségit, azzal sem kell majd többet foglalkozni.
Mi az,
amit pozitív emlékként tovább viszel magaddal ebből az időszakból?
Jó emlék
a KórházSuli, a sok pozitív visszajelzés, amit onnan kaptam. Mindenki nagyon
segítőkész volt, ha bármi probléma volt, azt rögtön próbálták megoldani… bár
nem is volt igazából probléma. A program önkéntesei is nagyon kedvesek voltak,
segítettek mindenben, amiben kellett.
Jelenleg
hogy vagy? Mit csinálsz?
A
mindennapokban most tanulok, és egy informatikai cégnél dolgozom. Emellett
rehabilitálódom, gyógytornázom minden nap, újra edzegetni is próbálok.
Említetted,
hogy csak le akartad tudni az érettségit, de ahogy hallom, most is tanulsz még.
Mik a céljaid a tanulmányaiddal?
A
nyelvvizsgát azért szeretném megcsinálni, mert nyelvtudással sokkal könnyebb elhelyezkedni.
Emellett azért is, mert szeretnék megtanulni egy idegen nyelvet legalább
középszinten. A nyelvvizsga kelleni fog a továbbtanuláshoz is, jelenleg
nagyjából 75% a valószínűsége annak, hogy továbbtanulok. Attól függ, hogy
kapok-e valamilyen állásajánlatot.
A
beszélgetés elején említetted, hogy milyen jó volt az osztályközösséged. Velük
hogy tartod most a kapcsolatot?
Az
osztályból 4-5 emberrel vagyok igazán jóban, velük hetente beszélgetek. Ők
elmentek továbbtanulni, nincsenek a városban, ezért interneten beszélünk. Most
meg a járvány miatt akkor sem tudnánk találkozni, ha itthon lennének.
Egy
utolsó kérdésem lenne. Milyen tanácsot adnál, mit mondanál azoknak, akik
kórházba kerültek, és emiatt kiestek az oktatásból?
Azt
mondanám, hogy mindenből ki lehet gyógyulni, csak hinni kell benne. Nem szabad
megállni, ugyanúgy folyik tovább az élet, ezáltal a tanulás is. Kihagyás után
nagyon nehéz visszalendülni, ha sérülés, ha betegség vagy ha egy munka miatt
esik ki az ember a tanulásból. A betegségbe nem lehet beletörődni, nem lehet
azt mondani, hogy nem érdekel már semmi sem, nem szabad abbahagyni, menni kell
folyamatosan…
