Mindannyian, akik segítőként vagy segítettként a KórházSuli-család tagjai vagyunk, igyekszünk a tőlünk telhető legtöbb energiát beletenni a közös életünkbe. De szerencsére mára olyan sokan vagyunk, hogy szükség van egy "kemény magra". Valakikre, akik még több időt és energiát fordítanak arra, hogy jól működjön ez a gigacsalád. Ők a KórházSuli Kommandó, eötvösös diákok, önkéntesek, akik a háttérben fejlesztenek, szerveznek, ötletelnek... Szeptembertől a képzéseken már a második generációs Kommandóval találkozhattunk. Az elmúlt öt évben, szinte a KórházSuli alapítása óta tevékenykedő Kommandó ugyanis tavaly elballagott és átadta a terepet. Náluk jobban senki sem tudná elmesélni, milyen ehhez a "kemény maghoz" tartozni, ezért áll most itt az ő emlékezésük és elbúcsúzásuk. Köszönjük a munkátokat, srácok!
A KórházSuli Kommandónk története öt-hat évvel ezelőtt kezdődött. Ekkor lettünk önkéntesek, és kezdtünk el tananyagokat készíteni. Tettük mindezt az akkori biológiatanárnőnk, Berczelédi tanárnő hatására. A rajzteremben ültünk, amikor az akkori végzősök előadást tartottak a KórházSuliról, ami akkor még csak pár hónapja létezett. Mai napig emlékszem a magabiztos kiállásukra, az összeszedettségükre, a lelkesedésükre, amivel a KS-ről beszéltek. (Nekünk már csak KS a Kórházsuli.)
Az első kommandós feladatom nyolcadik osztály utáni nyáron volt, amikor Berczelédi tanárnő és Boldizsár tanár úr megkért minket, hogy segítsünk berendezni a D17 galériát, ahol az első KS kiállítás került megrendezésre. Két napon át szinte megállás nélkül rakosgattuk a képeket, csak ebédelni mentünk ki a Király utcai törökbe.
Aztán persze emlékezetes volt az első igazi “bevetésünk” is, ami a kommandóságunk kezdetét jelentette. Elballagott az első Kommandó, nem volt más választás, nekünk kellett megtanítani a jelentkezőket a tananyagfejlesztő program használatára, ami nagyon nehéz feladatnak bizonyult. Igazi kihívás volt, hogy beleférj az időbe, érthetően beszélj, megőrizd a türelmedet. Az egyik konferencia után a tanárnő és Móniék megjelentek egy óriási szatyorral: kommandós pulcsik voltak benne! Na igen, az volt az a pont, amikor hirtelen nagyon vagánynak kezdtük érezni magunkat! Dagadt a szívünk a büszkeségtől, hogy egyenpulcsink lett.
Mai napig emlékszem a kiskőrösi hétvégékre, ahova lejártunk szervezkedni, beszélgetni, kitalálni hogyan tovább. Úgy gondolom, ezek a hétvégék mindig mindenki számára csodálatosak voltak. Rengeteget játszottunk és nevettünk, főképp Dávid és Móni voltak a poéngyárasok. Na persze dolgoztunk is, ha épp nem medencéztünk vagy csocsóztunk. Itt beszéltük meg, hogy mi volt jó, mi legyen máshogy; itt találtuk ki, hogy mely iskolákba menjünk toborozni; itt hoztuk létre például a honlap kezdőoldalát, a futáshoz szükséges jelentkezési lapot; és itt fogalmaztunk órákon át egyetlen mondatot, ami jól hangzik egy Facebook-eseményben. Természetesen voltak ennél kevésbé megterhelő feladatok is, például a fotómodellkedés. Móniék mesélték, hogy megújul a honlap, és kellenek jó képek a kezdőlapra. Emlékszem, ahogy beállítottuk egymást a képeken, és eljátszottuk, hogy a Bálint tanítja a Nórit, Bálint kezében könyv volt, Nóriéban laptop.
Nem csak Kiskőrösön voltak gyűléseink, hanem a suliban is sokszor szervezkedtünk. Egyszer eljött a pont, amikor leültünk, hogy megszervezzük a működésünket. Ezt elsősorban azért szerettük volna, hogy az új kommandósoknak konkrét feladatokat tudjunk átadni. De a kitalált munkacsoportjaink nagyon hamar kudarcot vallottak. Persze visszagondolva, ez nem is csoda. Hiszen a kommandóságunk lényege pont abban rejlett, hogy bármilyen feladattal megkereshettek minket, amire nem volt elegendő ember a felnőttek közül. Ezek a feladatok sokszor ugyanazok voltak (például konferencián való felszólalás), de mindig kicsit máshogy kellett őket csinálni. Itt nem lehetett rutinból, megszokásból dolgozni. Ha a kommandóságra gondolok, mindig az jut eszembe, hogy Móniék szólnak, hogy szaladjunk le egy gyűlésre nagyszünetben az irodába. És mi, persze sosem teljes létszámmal, de lementünk, és megbeszéltük a feladatokat.
Élénken él bennem a tavalyelőtti KS tábor emléke is. Az volt az első tábor, és mi voltunk az első táborozói önkéntes oldalról. Az első napokban dühös voltam, mert azt éreztem, hogy mi vagyunk a kísérleti nyulak, és rajtunk áll vagy bukik, hogy működik-e ez az ötlet. Ezt a mai napig így gondolom, de a düh, amit éreztem, a tábor végére természetesen elmúlt. Erre a hétre a mai napig úgy gondolok vissza, mint életem egyik legnagyobb élményére, ahol egy hét alatt valami olyat sikerült megtanulnom azáltal, hogy gyógyuló és egészséges gyerekekkel együtt táboroztam, amihez másnak egy egész élet kell. Tudom, hogy ez egy igazi Kommandó feladat volt, amit semmi pénzért nem cserélnék el másra.
Végül pedig azokat az emlékeket idézném fel, amikor Móniék elköltöztek az Eötvösből, és ezzel egyidejűleg nekünk egyre több iskolai teendőnk lett. Egyre kevesebb dolgot csináltunk, és egyre inkább azt éreztük, hogy már nem érdemeljük meg a Kommandó nevet. De tudtuk azt is, hogy egyre kevésbé van ránk szükség, hiszen öt év alatt nagyon sokat fejlődött a KS. Rengeteg dologért, amit mi csináltunk egy ideig, már szakemberek feleltek. Nem volt már szükség arra, hogy leszaladjunk az irodába Facebook-posztot írni, és arra sem volt szükség, hogy embereket toborozzunk. Persze egy-egy konferenciáról továbbra sem hiányozhat a Kommandó. De ezek már nem mi vagyunk, hanem a leendő tíz bések. Igen, a tíz bések, akik pont azért lesznek igazi kommandósok, mert új és másfajta feladataik lesznek, mint amilyenek nekünk voltak.
Az utolsó közös emlékem a Kommandóval fél éve történt, amikor Móniék meghívtak minket a Mozgásjavítóba, az új irodájukba. Szendvicseztünk, sütiztünk (mindig rengeteget ettünk, ha együtt voltunk), örültünk, hogy együtt vagyunk. Már nem kommandós feladat miatt hívtak meg minket, csak azért, mert hiányoztak, hiányoztunk. Aztán egy pillanatra újra kommandósok lettünk. Megkérték, hogy írjuk le, hogy szerintünk mik a KórházSuli erősségei és gyengeségei. Nagyon jó érzés volt, hogy még mindig számít nekik a véleményünk, és úgy tűnt, hogy ez az öt év nemcsak nekünk volt nagyon fontos, hanem nekik is. Hiszen nekünk az volt, ez nem kérdés.
Ez az öt év megtanította, hogyan kell csapatban dolgozni, hivatalos levelet és kedves posztot írni, új barátokat szerezni, hosszas vita után dűlőre jutni, beszédet tartani, tanítani, egy kezdeményezést elindítani és egy közös ügyért együtt dolgozni. Azt hiszem, hogy így, öt év után, már mindannyian elhisszük, hogy bármi is történjen velünk a gimis éveink után, mi mindig előnyben leszünk. Mert mi kommandósok voltunk.
