Sokat gondolkoztam, hogy milyen témaköröket és milyen módon érintsek. A legfontosabbal szeretném kezdeni, ami a leginkább hatással tud lenni ránk: a pillanattal, amikor kiderül, hogy hosszabb ápolást igénylünk.
Számos betegség megkívánja, hogy otthon, vagy rosszabb esetben kórházban igényeljünk ellátást, törődést. Ez egyet jelent azzal, hogy felfordul a megszokott, stabil életünk. Hogy mit is takar ez?
Például amikor én bekerültem először a kórházba, még általános iskolás voltam. Féltem. Reggel elindultunk, mintha csak iskolába mentünk volna a szeretett tanáraim és a barátaim közé, ahol tudtam, mikor milyen órám lesz, mire számítsak egész nap, utána pedig békésen hazamehetek a saját biztonságos kis kuckómba.
Na, ahova mentünk, az nem épp ezeknek az elvárásoknak felelt meg. Rideg kinézetű környezet, idegen emberek, fura szerkezetek a többi gyerek alatt vagy rajtuk és persze a szoba. Nem, nem az aranyos játékokkal teli gyerekszoba, hanem egy kórterem, berendezve több ággyal, amiken csak tiszta, fehér ágynemű volt és az ágyak mellett kicsi, fém, több részen már rozsdásodó éjjeliszekrényekkel. Mindenhonnan áradt a fertőtlenítő szaga, folyamatos hangzavar, telefoncsörgés, a gépek pittyegései, sípolásai és persze kihagyhatatlan emlék a nővérek ominózus mondata: „Gyere Betti kezelésre!” Erre vártam. Még fel sem fogtam a helyzetet, de már érkezett egy idegen, aki valahonnan tudta a nevemet és elvitt valami fura gépre.
Ha kórházban kezelnek (főleg, ha hosszú ideig), akkor rendkívül megváltozik körülötted minden. Gondoljunk csak bele, legtöbb esetben a betegek a szülőt sem láthatják egész nap, legyen az a látogatási idő, munka vagy bármi más miatt. Sokan úgy állnak hozzá, hogy: „Dehát az iskolában sincs melletted anyu, apu!” Igen ám, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a kórházban félsz, idegen a helyzet és lényegében egyedül vagy.
Azt gondolhatnánk, az egyedülléten segít, hogy a kórtermek általában 2-6 ágyasak. Valóban meg lehet szokni hosszú távon, sőt, így még barátkozni is lehet. De mi van azzal a ténnyel, hogy mindenkinek kell egy kis nyugalom, főleg egy ilyen új és ijesztő helyzetben? Neked is például megvan a kis szobád, tele kedves játékokkal, színekkel. Melegség és biztonság övezi. Az a Te Birodalmad. Ez a megszokott Birodalom a kórteremben mindössze nagyjából 6 négyzetméterre csökken.
Sokszor szemtanúja voltam (és rendszerint én is megéltem), hogy egy kórházban az érzelmek háborújában mindig kell egy kis magány. Ilyenkor mit tudunk tenni? Le nem mehetünk az udvarra, hisz kiskorúak vagyunk, voltunk, maximum szülővel. Az esetek legnagyobb százalékában ilyenkor befordulunk a fal felé, legtöbben elkezdünk zenét hallgatni, vagy úgy teszünk, mintha aludnánk, csak ne szóljanak hozzánk. Legtöbben ekkor sírjuk ki magunkat. Ha már jó ideje élünk bent együtt valakivel, valakikkel, akkor közösen tudjuk feldolgozni a helyzetet, támogatjuk egymást, viszont a nagy betegforgalmú osztályokon ez a fajta kapcsolat ritka.
Sok társamon láttam, hogy első nap látványosan úrrá lett rajtuk a zavartság, a félelem és a biztonság hiányának érzése. Egyszerűen nem tudták, hogy kezeljék a helyzetet. Eleinte én is ilyen voltam. Bekerülni egy kórházba rémisztő. Minden olyan steril, olyan színtelen, rideg. Ismeretlenek, akik mindenféle tűvel, eszközzel közelítenek felénk. Rólunk vagy hozzánk beszélnek, és mégsem értjük a szavaikat. Nincsenek körülöttünk az osztálytársaink, testvéreink, szüleink. Lényegében semmi biztos támpont nincs. Hisz mi lehetne az? Biztos van, aki tudja erre a választ, én nem tudom megmondani. Nekem semmi sem volt biztos támpont. Ez is, mint sok minden más, hosszabb idővel megváltozik, és épp ellenkezőleg lesz minden. De erről majd máskor.
Akik nem élik át, nehezen tudják elképzelni min megyünk keresztül. Elsősorban nekik szeretnék legalább picit is segíteni az írásaimmal, hogy némi képet kapjanak arról, milyen a beteglét.
