Sok oka van annak, hogy nem szívesen emlékezünk vissza a tavaszra idén. A karantén sokunk életét felborította. Mégis vannak, akiknek pozitív élményei is vannak ebből az időszakból - hála a KórházSulinak. Ilyen például Mari és Barnabás, akiknek a közös tanulás - karantén ide vagy oda - biztosan jó emlékként marad meg.
Finta Mari vagyok, az
ELTE magyar-angol tanár szakos és doktorandusz hallgatója, kutatási területem a
középkori angol költészet.
2019-ben egy barátomtól
hallottam először a KórházSuli tevékenységéről. Azonnal szerettem volna
jelentkezni, de abban a félévben úgy éreztem, sok teendőm miatt nem tudnám
felelősséggel vállalni az újabb feladatot. Amikor viszont idén márciusban
Magyarországon is kihirdették a járvány miatti rendkívüli intézkedéseket,
mindenképpen szerettem volna valami hasznos, de a családom egészségét nem
veszélyeztető kezdeményezésben részt venni. Ekkor került elém a KórházSuli
újabb felhívása, és ezúttal gondolkodás nélkül belevágtam.
Jelenleg egy
KórházSulis tanítványom van. Ha nem éppen a gimnáziumi felvételire készülünk,
akkor a mindennapok házi feladat-tömegén próbáljuk átverekedni magunkat. Az
általános iskolai tananyag sokszor nekem is kihívást jelent, így időről időre
rákényszerülök, hogy átismételjem az évekkel korábban tanultakat – tanárként
ezért még nagyon hálás leszek egyszer. Sőt: hálás vagyok érte.
Eleinte nagyon
izgultam, nehogy unalmas órákat tartsak majd, hiszen a magyar nyelvtan
keveseknek a kedvenc tantárgya. Fölösleges aggodalom volt. A fiú, akivel immár
két hónapja együtt dolgozunk, elképesztően nyitott és rugalmas – pillanatok
alatt megtaláltuk a közös hangot, és bátran állíthatom, hogy azóta is
mindketten élvezzük a munkát. Lehet, hogy a nyelvtant nem szerettük meg jobban,
de egymást igen, és azt hiszem, ez az, ami egy tanár-diák kapcsolatot igazán
gyümölcsözővé tesz.
Barnabás 7.osztályos diák, Mari
tanítványa
Amikor
elkezdődött ez az egész karantén, egyik pillanatról a másikra változott meg
minden. Nem jártam suliba, nem találkozhattam az osztálytársaimmal, valljuk be,
ez hiányzott az elején a legjobban.
Nem
tudtam, mikor fogok találkozni velük, nem volt biztos semmi. Kezdetben jó buli
volt, de aztán csak beleestem egy napról napra tartó tengésbe-lengésbe.
Tanulnivaló hullámokban jött, napokig semmi, aztán egy csomó beadandó. Az is
össze-vissza, hol a Krétába, hol az Edmondoba. Ekkor jött a KórházSuli, és
teljesen felborította az akkori elképzeléseim a karanténról, és a
„gyorsanmegvanaleckeésatanulásletudva” terveimet. Magyart, matekot, törit,
fizikát és kémiát is átvehettem a segítőimmel. Hétfőtől szombatig minden
nap egy-egy tantárgy egy-egy órában. Mindez adott egy állandóságot, egy
társat, aki megmentett a teljes megőrüléstől itthon. Eleinte furcsa volt gép
elé ülni, de aztán belerázódtam. Nem mondom, hogy mindig volt kedvem hozzá, nem
mindig örömködtem, de a végeredmény minden találkozás után szuper volt.
Mondhatom, még jobban is tudtam tanulni velük, mint a suliban. Matekból
már előrébb járok, mint az osztályom. És az a múlt heti nyelvtan 5-ös is
ennek köszönhető, és Marinak... és anya is sokkal nyugodtabb. Izgult nagyon, mi
lesz velem, hiszen jövőre felvételi. ☺
