Esetmegbeszélő

 Te milyen programot választanál csütörtök estére öttől nyolcig egy fárasztó hét után?

1. Néznél egy filmet.
2. Olvasnál egy könyvet.
3. Beszélgetnél a barátaiddal online.
4. Még tanulnál, hogy holnap már ne kelljen.
5. Elmennél a KórházSuli Esetmegbeszélőre.

 

Első blikkre azt gondolnám, az esetmegbeszélő az, ami nemhogy nem pihentető, mint a filmezés vagy az olvasás, de még csak nem is hasznos, mint a tanulás. És első blikkre az egyetemisták nagy része ezt gondolja – ezért vagyunk mindig olyan kevesen egy-egy esetmegbeszélő alkalmon.

Három év KS önkéntesség után is mindig megszenvedek ezzel a fenti feleletválasztós vizsgafeladattal. Mert nehéz visszaemlékezni, hogy mennyire jó is volt a legutóbbi esetmegbeszélő, és nagy a csábítás, hogy az egész napos, egész hetes pörgés után végre csak lazítsak egy kicsit. Ezért szerettem volna leírni a jövőbeli önmagamnak és a hozzám hasonlóan a helyes válasz keresésével szenvedőknek, hogy válasszuk az ötödik lehetőséget, mert igazán megéri.

Csütörtök este még a heti feladatokon, sikereken, kudarcokon pörög az agyam, ahogy csatlakozom a Zoom konferenciahíváshoz. Nem sikerül elsőre, csak akkor nem működik az internet, amikor kéne. Üveg víz bekészítve, hosszú lesz a beszélgetés. Abban a pillanatban kezd megnyugodni az agyam és megszállni a béke, mikor mindenki elkezdi bekapcsolni a kamerát és tizenkét fáradt, de mosolygó KS önkéntes arc jelenik meg a képernyőn. Egy-kettő talán ismerős, a nevek közül is mintha már hallottam volna párat, de valójában szinte idegenek.

Akkor mégis miért nyugszom meg egy kicsit, miért kell nekem is elmosolyodnom? Elég fura, skizofrén érzés, ahogy nézzük egymást, várjuk, hogy elkezdjük, megismerjük ezeket a szinte idegeneket, akikről már legalábbis egy fontos dolgot tudunk – hogy szeretnek segíteni, hogy minden héten együtt tanulnak egy vagy több gyerkőccel. Pont úgy, mint én – gondolja mindegyikünk.

Aztán elkezdjük, megszólal a csoportunkat támogató szupervizor: Ő is, mi is azért vagyunk itt, mert szeretünk és szeretnénk segíteni. Megbeszéljük, hogy ez egy biztonságos hely, ahol bármit megoszthatunk, ami bennünk van az önkéntes munkával  kapcsolatban.

Aztán egy háromórás beszélgetés veszi kezdetét a szokásos bemutatkozó körrel (a megfelelő aláhúzandó):

XY vagyok,

Budapestről / Nyíregyházáról / Kiskunhalasról / Londonból.

Két hete / öt hónapja / három éve vagyok KórházSuli önkéntes,

és ez idő alatt magabiztosabb / kreatívabb / összeszedettebb / felelősségteljesebb lettem.

Most egy x éves kisfiúval / kislánnyal / gyerkőccel / kamasszal tanulok

magyart / matekot / törit / angolt / természetismeretet…

Elkezdenek kibontakozni ezek az izgalmas egyéni történetek, és mikor rám kerül a sor, érzem, hogy mindenki figyel. Itt mindenkit érdekel az én történetem. És pont ettől jó érzés megosztani másokkal.

Egy idő után persze nehezebb vizekre evezünk, hiszen segíteni ugyan végtelenül jó érzés, de közben gyakran ütközünk akadályokba, problémákba. Sokszor nem is külső tényezők állnak az utunkba, inkább a saját érzéseink, gondolataink. Amiket gyakran inkább eltemetünk, úgy érkezünk az esetmegbeszélőre, hogy nekem ez nem kell, jól érzem magam, jól kijövünk a tanítványommal… De aztán azért csak előkerül egy-egy apróság a többiek történetei kapcsán, amit jólesik kibeszélni. Jólesik tudni, hogy más is megküzd azokkal a problémákkal, amikkel én, és jólesik megosztani a tapasztalatainkat, közösen ötletelni, hogyan lehetne megoldani a felmerülő helyzeteket.

Lassan kidob a Zoom, már a sokadik 40 percünk telik le, az idő a végéhez közelít, fogynak a történetek. Kezdünk elfáradni, kicsit éhesek is vagyunk. És mivel a Zoom már visszaszámol, csak rohanvást köszönünk el egymástól. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, hallgatom a csendet és járnak a gondolataim.

Megérte elmenni filmezés, olvasás, tanulás helyett?

Teljesen.

Mert egy végtelenül inspiráló beszélgetésnek lehettem részese, találkozhattam ezekkel a végtelenül motiváló emberekkel, és most újult erővel, új ötletekkel felvértezve alig várom, hogy holnap újra hívjam a gyerkőcömet, és együtt tanuljunk.