Ezek után megkérdezhetem magamtól, kimaradtam-e valamiből. Igen, ez így van. De bízom benne, hogy a kórházi osztály, bár más, de mégsem kevesebb.
Nem volt egy megszokott, fix csapat. Sose tudtuk mikor ki jön és ki megy. Az ismerkedéseket látványosan és gyorsan letudtuk: ha új szobatárs érkezett, kikérdeztük, motiváltuk, hogy nyugodtan beszéljen és végül gyorsan, akár aznap estére már együttműködő támogató csapattá váltunk. Ez volt a legfontosabb. Nem a krónikus osztályon éltem, így kevesen voltunk, akikkel hónapokig éltünk bent. Hetente 10-30 új főt kellett megismerni és hetente változtak a kihívások is.
Emlékszem kicsinek még a legelején azt se tudtam milyen betegségnél hogyan “kell” viselkedni és hogyan mondjam el az aggodalmaimat, vagy másnak hogyan segíthetnék. Furcsa most ezt így kimondanom, de a felszínes témák ritkán kerültek előtérbe és inkább a mély, komoly beszélgetések kötöttek minket össze. Nem volt meg az az iskolai nyugalom. Minden nap az érzelmek háborújában harcoltunk, de az ellenség a betegségünk és a korunkból adódó nehézségek voltak. Egy fiatalabb társunkkal máshogy beszéltük meg a gondjait, máshogy segítettük át azon a nehézségeken, amit mi már ismertünk. Megint más volt egy újonc tizenéves.
Az érzelmek, az aggodalmak mindig a fejünk felett lebegtek és nem fordíthattunk hátat nekik, így kibeszéltük magunkat és egymást támogattuk. Sokan csak egy-egy hétre kerültek be, de voltak, akikkel heteket, hónapokat töltöttünk együtt. Annak ellenére, hogy rövid idő alatt kellett összeszoknunk és megtanulni nehéz, komoly és nem gyereknek való gondokban támogatni egymást, mindezek ellenére igaz és szoros kötelékek alakultak ki. Már gyerekként megtanultuk mi az igazán fontos: a bajban a másik mellett lenni, no persze az örömben is ott voltunk.
Őszinte leszek: bánom, hogy nem jártam iskolába. Azért azonban hálás vagyok, hogy nekem nem olyan osztálytársaim voltak, akiket 4 vagy 8 év alatt sem ismertem meg igazán, és akik nem segítettek a bajban. Hanem mai napig olyan (kórházi) osztálytársaim vannak, akikről, ha nem jelentkeznek, vagy én nem jelentkezek, akkor tudjuk, hogy a másik jól van, de ha megint nehézségekbe ütközünk, azt vesszük észre, hogy a másik szó szerint ott terem a kórteremben. Úgy gondolom, ezek a kapcsolatok a legértékesebbek. Nem a megszokott akadályokat kellett leküzdenünk, mint például dolgozatra felkészülés, vagy a szünetben közösen összedobott házi feladat. Ellenkezőleg. Nehezek voltak az akadályaink és azért többes számban mondom, mert nem hagytuk, hogy valaki egyedül maradjon a problémájával. Támogattuk egymást, tanácsot adtunk, vagy csak elmondtuk a véleményünket, hogy mi mit tennénk az ő helyében. Sokszor ez is segítség. Beszűkülve látjuk a helyzetünket, de más többet lát belőlünk, több lehetőséget, amit mi lehet, észre se veszünk.
Visszatérve a felvetésre, hogy mi nem szocializálódunk. Véleményem szerint ez nem igaz:de, mi is szocializálódunk, csak nekünk idő előtt kell olyan témákban és helyzetekben együttműködni, ami valljuk be, nem a gyermekkor része kell, hogy legyen. Sok, vagyis millió nehézség övezi a kórházi életet, legyünk általános iskolások vagy középiskolások, de két dolog biztos:
1: A bajban ismerszik meg az igaz barát.
2: Egy csapatot alkotunk és segítjük egymást a nehézségekben.
