Rólunk

Kép
A KórházSuli az a hely, ahol a tanulásnak és a közösségnek gyógyító ereje van. Magyarországon szeptemberben több ezer gyerek nem tudja elkezdeni a tanévet súlyos betegsége miatt. Pedig az iskola a közösség, a tudás, a barátságok helyszíne. A betegség az élet másik oldala, a fájdalom, a félelem, az elveszni látszó célok és az elszigetelődés. A KórházSuliban önkéntes középiskolások és egyetemisták szegődnek társul beteg társaik mellé, és egy személyre szabott, egyedi oktatási rendszerben házitanítójukká válnak   a gyógyulás akár évekig is eltartó időszakára. A közös tanulás örömével visznek újra célokat, aktivitást és társaságot az egyhangú mindennapokba. Ők maguk pedig komoly személyiségfejlődésen mennek keresztül mindeközben. Évente általában 150-200 diákkal tanulunk, 250 önkéntest képzünk, koordinálunk.   A tanulás mellett közösségi programokkal igyekszünk összekapcsolni programunk szereplőit. Táborozunk, közösen alkotunk és találkozókat szervezünk. „Olyan k

Gyógypajtinak lenni

Mentornak lenni nagy felelősség. Azonban nem a mentoráltunk boldogságáért, sikeréért vagyunk felelősek. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és mentorként sem vehetjük magunkra mások sikereit és kudarcait. Nem hibáztathatjuk magunkat egy rossz jegyért vagy rossz napért. A felelősségünk abban áll, hogy az a gyerkőc vagy fiatal, akinek segítünk, megbízik bennünk. Mélyen, igazán, szívből bízik bennünk, megosztja velünk gondolatait és érzéseit. Megosztja a dolgokat, amik bántják, megosztja az örömeit, elmeséli, amire büszke, és azt is, amit szégyell… Néha arcul csap minket ez a bizalom, és az ezáltal ránk ruházott felelősség – de ez az egyik legédesebb teher a világon.

Egy friss 14 éves sok mindenen megy át a mindennapokban. Iskolai veszekedéseken, családi perpatvarokon, nem komolyan gondolt, de komolyan vett sértéseken, sikereken, kudarcokon, örömteli pillanatokon – és ez néha sok. Kell egy biztonságos hely, ahol az ember kibeszélheti magából ezt a rengeteg mindent, ahol értő fülekre talál… Emelje fel a kezét, akinek nem volt erre szüksége 14 évesen, sőt, akinek nincs szüksége erre mindmáig.

Jól emlékszem, hogy amikor én ennyi idős voltam, a családomban nem nagyon találtam ezt a biztonságos helyet. Mert egy betegség, egy megterhelő időszak mindenkit érinthet a családban, és olyankor az ember nem egy biztonságos helyre talál, ahol kiöntheti a lelkét, hanem ingerlékeny emberekkel teli aknamezőre lép.

Pedig az ilyen nehéz időszakokban még inkább kell valaki, akinek az ember elmondhatja, ami a szívét nyomja. És itt jön képbe a mentor, aki nem tanár, hogy a feladatok miatt félresöpörje a problémákat. De nem is egy osztálytárs, aki valószínűleg hasonló helyzetekkel küzd a mindennapokban. A mentor egy idősebb, tapasztaltabb társ, egy biztonságos hely, egy értő fül, akinek kiönthetjük a szívünket, és ő megpróbál majd segíteni.

M. vasárnap lett 14 éves, de a hétfő reggeli közös töri óránkra mégsem az ilyenkor elvárható felhőtlen boldogsággal érkezett. Beszélgetni kezdtünk, és odáig jutottunk, hogy M. azt kérdezte tőlem: „Miért csak az én családom ilyen gyagyás?” Mosolyogtam és azt válaszoltam, hogy nem csak az ő családja ilyen gyagyás. Mindannyiunkkal előfordul, hogy akaratukon kívül megbántanak minket a szeretteink, és néha mindenki annyira a saját gondjaival van elfoglalva, hogy a többiek érzéseiről meg is feledkezik – de ettől még a családunk nagyon szeret bennünket. Én lassan 21 éves fejjel ezt már nagyon jól tudom. De egy ilyen tiszta lelkű, szeretettel csordultig teli 14 éves fiú, mint M. talán úgy érezheti, ő viszi a hátán a család összes problémáját. És miközben mindenkinek igyekszik segíteni, csak idegeskedést, kiabálást, sértegetést kap viszonzásul.

Hamar félretettem az első világháborút, és csak M-re figyeltem. Csupa olyan dolgot mondott, ami kísértetiesen ismerős volt egy pár évvel korábbról. Mentor vagyok, „gyógypajti”, kicsit idősebb, mint M., de azért még nem annyira felnőtt, hogy elfelejtettem volna, milyen volt 14 évesnek lenni. Beszélgettünk, igyekeztem csupa megnyugtató dolgot mondani neki. És miután elmondott mindent, ami a szívét nyomta, előkotortam a linkgyűjteményemből az online activityt. 10 kört játszottunk, közben az óránknak is vége lett, de M. alig akart elbúcsúzni.

Furcsa érzésem volt, és miután letettük a videóhívást, kicsit pityeregni kezdtem. Nehéz lenne megmondani, mi ez az érzés. Szép, ijesztő, inspiráló, boldog-szomorú… És még végtelen jelzőt lehetne írni. Egyszerűen ilyen érzés KS mentornak, gyógypajtinak lenni.

 

Online activity: skribblio.online/skribbl-games-io