Egyik nap a barátnőm küldte el a KórházSuli pedagógus hallgatókat invitáló cikkét, még április első hetében. Mindketten kissé magunk alatt voltunk a karantén alatti „gyerekhiánytól”. Amikor megláttam, hogy ide hallgatók jelentkezhetnek, rögtön kicsit el is szomorodtam, ugyanis én már nem vagyok hallgató. Azért megbeszéltük egymás közt, hogy csak megpróbálok én is jelentkezni, hátha ez nem okoz problémát – és hát nem is okozott. Ekkor igen gyorsan fel is hívtak a szervezők telefonon, és össze is kötöttek a 11 éves kisfiúval, Zétivel.
Bevallom őszintén, nagyon izgatott voltam, hiszen én gyógypedagógus vagyok, és Zétinél sokkal kisebb gyermekekkel foglalkozom a mindennapokban. Úgyhogy nem hogy azt nem tudtam elképzelni, hogyan fogok különböző harmadikos tananyagokat érdekessé tenni, de azt sem, hogyan fogom ezt online, nulla személyes kontakttal megtenni?! Aztán ezek az aggályaim hamar megszűntek.
Zéti édesanyja azonnal felhívott telefonon. Nagyon segítőkész és megnyugtató volt, biztosított róla, hogy bármilyen problémába ütközünk, megoldjuk, segítenek ő is és a férje is. Ez így is történt, minden egyes online óra az édesapa segítségével történt.
Heti kétszer „találkoztunk” Zétivel. Az első alkalommal játszottunk, kicsit megismerkedtünk egymással. Az egyik feladatként azt kértem, hogy rajzoljon le az életéből egy nagyon kedves dolgot, én is ezt fogom tenni. Ő azonnal felkiáltott: „Akkor én a családomat fogom lerajzolni!” Mondta is nekem a telefonban még utóbb az anyukája, hogy tündéri gyerek a Zéti, és mindenki nagyon szereti - hát ezzel a mondatával engem is rögtön elvarázsolt. Én is a családomat jelenítettem meg, és megállapítottuk, hogy mindketten nagyon szeretjük őket.
A második alkalommal csaptunk bele a lecsóba, és kezdtük meg utazásunkat az olvasás, írás, környezetismeret izgalmakkal teli világába. Sokszor nekem is meg kellett tanulnom a tananyagot, nem mondom, hogy nem voltak fekete foltjaim például az igekötők felsorolásában, vagy az ártéri gazdálkodásban, az ártéri növényekben. Az egyik alkalmat úgy zártam le, hogy felmutattam neki két arcot: egy szomorút és egy mosolygósat. Megkérdeztem, hogyan érezte magát az órán, és a kettő közül ő melyik arcocska. Szerencsére mindig a mosolygósat választotta – arra a következtetésre jutottam, hogy nem teljesítettem rosszul az oktatás során, de leginkább arra, hogy Zéti mindig ilyen jókedvű. Aztán volt egy alkalom, amikor kezdtem búcsúzkodni, már szorongattam a kis rajzolt arcaimat, és épp fel szerettem volna mutatni őket, amikor Zéti közbevágott: „És a szomorú meg a mosolygós??” Aztán egy másik alkalommal büszkén mondta, hogy bizony ő is rajzolt arcokat, és válasszak én is! Mondanom sem kell, melyik mellett döntöttem.
Minden alkalommal feltöltődtem a társaságában, hiszen egyébként nagyon hiányoztak a gyerekek és hogy foglalkozást tartsak.
Már az elején megtudtam, hogy Zéti nagy kedvencei a macskák: így macskás játékok bukkantak fel időnként, de leginkább az új kiscicája, Merci érkezését várta, aki „még most született, és tudod még meg kell várni, hogy kinyíljon a szeme, még nagyon pici!”- mondta. Aztán ebben az örömben is osztozhattam vele, elhozhatták a mamájától Mercit. Másik nagy kedvence Thomas, a gőzmozdony: nagy lelkesedéssel mutatta nekem a játékvonatjait, a mágnes kollekciót, a puzzlet. A vonatok iránti szeretete persze az igazi vonatokra is kiterjed. Kajla útlevelével és kedves útitársával, a nagyapjával előszeretettel utazza be az országot. Amikor megtudta, hogy a fővárosban élek, nagyon megörült. Egyszer anyukája felhívott, hogy érdeklődjön a foglalkozás kimenetele felől, és ekkor mesélte, hogy egyébként Zéti nagy lelkesedéssel tervezi, hogy majd nyáron meglátogat engem. Aztán a következő alkalommal meg is osztotta velem ezt a tervet: „Bianka, nekem van Kajla útlevelem! Azzal fogok menni Budapestre, és találkozunk a vasútállomáson, jó?” Meg is beszéltük, hogy a Nyugati pályaudvarra fog megérkezni és ott fogom várni.
Tulajdonképpen nem gondoltam volna, amikor jelentkeztem, hogy egy ilyen kedves, országot átszelő kapcsolatot fogok kialakítani, és lesz egy 11 éves kis barátom. Nagyon hálás vagyok a KórházSuli csapatának, hogy megálmodták, megalkották ezt a csoda kis programot. Hálás vagyok a Vajna szülőknek is, akik úgy gondolom, nagy példák abban, hogyan kell támogatni a gyermekünket, hogyan kell szorgalomra tanítani, az állatok, környezet, emberek iránti elfogadásra, szeretetre nevelni. Innen is még egyszer köszönöm nekik az odaadásukat, és hogy megismerhettem őket!
És végül, de nem utolsó sorban nagyon boldog vagyok, hogy megismertem Zétit, aki szerintem bárki napját bearanyozza, úgyhogy ha rossz kedvetek lenne, keressétek fel – egykettőre mosolyogni fogtok! ☺
