„Mi a közös a sportban és a gyógyulási folyamatban? Milyen stratégiák segítenek, hogy a legnehezebb helyzetekben is kitartsunk? Hogyan lehet célokat kitűzni és motiválni magunkat akkor, mikor minden reménytelennek tűnik?”
Ezen gondolatok olvashatók a KórházSuli által szervezett KórházSuli - Út a célig elnevezésű online beszélgetés Facebook-eseményének leírásában. Az programon szerencsém volt részt venni két példaértékű sportoló társaságában, amit nagyon köszönök a KS-nek! Simonyi Balázs, aki a 246 km távú Spartathlon többszörös teljesítője (sőt, 5. helyezettje!), valamint társa, a szintén ultrafutó Józsa László voltak a „sport oldal képviselői”. Én meséltem a beteg oldalról szerzett tapasztalataimról, többek között, hogy hogyan jelent meg a sport múltamban a beteg évek alatt, valamint milyen hatást gyakorolt a gyógyulásomra. Hogyan segítettek és segítenek a sport által tanult "értékek" a könnyebb-nehezebb helyzetekben. Hogyan tudott visszavágni fizikailag a sport és az egészség érzetének hiánya, mikor egy mélyponton csináltam a bolondságaimat. A beszélgetés rám eső részét ugyan egy laza lámpaláz hatására kissé zavarosan valósítottam meg, de legalább nevettem magamon egy jót.
Balázstól és Lacitól számos olyan bölcsesség hangzott el, ami elgondolkodtatja az embert, legyen akár sportoló vagy beteg. Csak ekkor jöttem rá például, hogy mi az, ami összeköti a sportolást és a gyógyulást: lényegében maga az út.
A videóhívás előtti nap megnéztem az Ultra c. filmet, ami többek között Balázs egyik Spartathlon küzdelméről szól, és ő is a rendezője, Laci pedig a producere. Érdekes volt, azonban csak akkor értettem meg a lehető legjobban, hogy mit is takar az az „út” (hisz átélni nem éltem át), amikor erről őszintén meséltek is a videóhívás alkalmával.
A Spartathlon teljesítése során a sportolóknak nem csak a km-ekkel vagy a fizikai fáradtsággal kell megküzdeniük. Ugyanúgy vannak érzelmi hullámaik, mint nekünk, betegeknek. Ugyanúgy meg kell küzdeniük saját magukkal, az érzelmeikkel. Tudatosítaniuk kell, hogy hogyan tudják leküzdeni a nehézségeket, hogy miért is csinálják, mi a cél és mennyit képesek ebbe beleadni. Ha belegondolunk, gyógyulás során ugyanezeket a harcokat kell megvívnunk. Más tényezőkkel, de ugyancsak tudnunk kell, hogy miért csináljuk és mennyit fektetünk bele. A futónak is van egy vagy több oka és célja, hogy miért ugrik neki egy ilyen próbatételnek: fejlődni vagy győzni akar, esetleg ki akarja ezt is húzni a bakancslistáról, magának kíván teljesíteni vagy csak mert élvezi... Számos oka lehet, ahogy nekünk is. Mind meg akarunk gyógyulni, de van, aki konkrétabb célokat is meg tud nevezni: lehet, hogy csak vissza szeretne térni a barátaihoz, vagy teljes életet szeretne, azt, hogy ne bántsák többet az iskolában, a szabadság-önellátóság érzetét akarja elérni, hogy ne kelljen kiszolgáltatottnak lennie... Vagy mondjuk meg akarja tudni, hogy milyen érzés futni.
Utóbbi az én célom is, ezért meg is kérdeztem Balázstól és Lacitól, hogy számukra milyen. A választ megkaptam, és direkt nem lövöm le a lényeget. Akit érdekel, érdemes belehallgatni a beszélgetés felvételébe. A szavaik és a hangsúly, ahogy a fiúk megfogalmazták, az többet mond a puszta fekete, írott mondataimnál.
Ezek a megmérettetések, kihívások, amiket átélnek egy ilyen szintű maratonon, egyfajta önismereti „tréninget” is jelentenek, amit Balázs őszintén ki is fejtett. Erre is csak akkor eszméltem rá, amikor a történeteiket hallgattam: a mi utunknak is van egy ehhez hasonló személyiségfejlesztő aspektusa,
Cseppet sem volt unalmas beszélgetés, mondhatni, ez is egy „érzelmi hullámvasút” volt. Szó esett motivációról, boldogságról, célokról, teljesítményekről, ugyanakkor a kemény valóság, a történetek igaz háttere is megmutatkozott. Egyszóval: Őszinte beszélgetés volt, és ez tette igazán különleges élménnyé.
Az alábbi linken elérhető Nikola, Balázs és Laci teljes beszélgetése: https://www.youtube.com/watch?v=3rPNWA2uzjU
