Rólunk

Kép
A KórházSuli az a hely, ahol a tanulásnak és a közösségnek gyógyító ereje van. Magyarországon szeptemberben több ezer gyerek nem tudja elkezdeni a tanévet súlyos betegsége miatt. Pedig az iskola a közösség, a tudás, a barátságok helyszíne. A betegség az élet másik oldala, a fájdalom, a félelem, az elveszni látszó célok és az elszigetelődés. A KórházSuliban önkéntes középiskolások és egyetemisták szegődnek társul beteg társaik mellé, és egy személyre szabott, egyedi oktatási rendszerben házitanítójukká válnak   a gyógyulás akár évekig is eltartó időszakára. A közös tanulás örömével visznek újra célokat, aktivitást és társaságot az egyhangú mindennapokba. Ők maguk pedig komoly személyiségfejlődésen mennek keresztül mindeközben. Évente általában 150-200 diákkal tanulunk, 250 önkéntest képzünk, koordinálunk.   A tanulás mellett közösségi programokkal igyekszünk összekapcsolni programunk szereplőit. Táborozunk, közösen alkotunk és találkozókat szervezünk. „Olyan k

Mikor a rettegett, hideg műtőbe készülünk

Roppant fontos és összetett kérdés talán minden betegségnél:

Áldás vagy Átok egy műtét?

Mindannyian máshogy válaszolnánk meg  a kérdést. Krónikus betegségnél nagyjából azonos irányú operációkra kerül sor, jobb esetben csak egyre. Régen egy kórházi társammal (alias kórházi Öcsémmel) úgy gondoltuk, hogy hozzá lehet szokni a műtétekhez. Ekkor 12-14 évesek lehettünk. Tényleg úgy éreztük, meg lehet szokni a műtéteket. Sokáig, míg a műtétjeink jól sikerültek és haladtunk a felépülés felé vezető úton előre, addig áldásnak tekintettük ezeket a beavatkozásokat, mert megtapasztaltuk a jó oldalukat. Csak bíztunk és hittünk. Valahogy egyszerűnek tűnt minden. Úgy éreztük, irányítani tudjuk a gyógyulásunkat. Az orvosok elmondták, mit terveznek, mi és szüleink rábólintottunk, és csiribí-csiribá, minden szép és jó, és egy lépcsőfokkal előrébb kerültünk.

De mi van, ha az állapotunk eléri azt a szintet, ami meghaladja az orvosok mindenkori tudását?

Mai napig csengenek a fülemben az őszinte orvosom mondatai: „Nem tudom, mi történt.” „Nem tudom, mit tehetnék.” Sok esetet láttam az évek alatt, ahol sikeres műtétekkel haladtak előre, egyre nagyobb volt az öröm és a hit, majd egy műtét a nem várt módon végződött, és mindenki tanácstalan volt, nekünk, betegeknek pedig a legtöbb esetben elszállt a hitünk. Ez a hit mindenkinek mást jelent. Én nem hittem többé se a szervezetemben, se az orvostudományban. Sokan próbáljuk tettetni, hogy meg tudunk birkózni a helyzettel, de mégis azt tapasztaltam, valójában a helyzet birkózott le minket. Kórházi Öcsémnél is azt láttam, hogy eleinte fantasztikus bátorsággal csinálta végig a műtéteket: azt, ami megelőzi lelkileg, és ami utána következik. A 13. műtét már nála sem segített, hanem ellenkezőleg, sokat ártott. Ma már 17 és éves, és fél, elvesztette a hitét. Azért emelem ki a korát, mert ahogy évről évre idősebbek lettünk, az orvosok egyre jobban bevontak minket a döntésekbe. Régen anyu - bár megkérdezte, mit gondolok – mégis ő döntött helyettem. Az évek során egyre jobban ránk hárult ez a megmérettetés, ez a döntés, és ezzel egyre nagyobb volt a lelki nyomás is. Hisz gondoljunk bele: nekünk kell megmondani még gyerek fejjel, gyermeki lélekkel, hogy belemegyünk-e olyan beavatkozásba, amiről tudjuk, hogy utána fájni fog, kiszolgáltatottak leszünk, megváltozhat a külsőnk, amire tinédzser korban méginkább érzékenyek vagyunk, és még megannyi más tényezőt felsorolhatnék, ami ilyenkor nyomaszt minket. „Öcsikém”, én és még megannyian csak toltuk, toltuk el a műtéteket, hogy minél többet lehessünk gyerekek. Iskolába járhassunk (bár nem a dolgozatok miatt :D), barátokkal lehessünk és élvezhessük a gyerekkor – tinikor megannyi csodás bolondságát, ami nagyrészt elveszik a kórházban. Végül elérjük azt a szintet, hogy a végén mi könyörgünk a műtétért, de akkor már úgy érezzük, hogy a fájdalom és a gondok miatt rákényszerültünk. Öcsikém és én legalábbis így érezzük.

Megint más eset, amikor az orvos dönti el, hogy igenis kell a műtét. Ilyen esetekben eldönti a “mikort” is, és nincs rajtunk a nyomás. Más választ, más dönti el helyettünk, hogy a kórházban leszünk gondokkal, fájdalommal, a megszokott élet nélkül. Bent persze ott vannak a barátaink és a remény, hogy jobban leszünk. Emlékszem, kiskoromban nagyon fel sem fogtam, milyen egy műtét. De tudom, hogy féltem. Féltem úgy, ahogy a legtöbben félünk ilyenkor. Megannyi kérdés zakatol a buksinkban. Bizonytalanság kering a levegőben. Bár határozottan nem emlékszem, hogy álltam hozzá, de az tisztán megmaradt bennem, hogy mit éreztem, és az rosszabb volt minden félelmetes ágy alatti szörnynél és hasonló rémálomnál.

Egy osztályon vagy kórteremben felismerhető, hogy ki vár műtétre. Ahol én feküdtem sokat, ott az osztályt két részre osztottuk: műtétes oldal és rehab oldal. A rehab oldal, ahol már felütötte a fejét sokunknál a műtét terve, de még nem nyomta rá kíméletlenül a hangulatunkra a bélyegét. Azonban amint átsétáltunk a műtétes oldalra, valami nagyon mással találtuk magunkat szemben. Csönd, a félelem „szaga”, rémült tekintetek és megszeppent társak az ágyakon összekuporodva.

A puszta szavak nem tudják ismertetni, elmondani mindazt az érzést, amivel ilyenkor küzdünk. Rengeteg türelemre van szükségünk, arra, hogy megértsék, ha a viselkedésünk – akár drasztikusan is – változik, akkor ott kimondatlan mély érzelmekkel harcolunk épp.