Szeretem írásban megosztani a gondolataimat, kiadni az érzéseimet. De ahhoz, hogy megszülessen egy szöveg, nekem kell egy mélypont vagy egy abszolút pozitív élmény, hogy felerősödjenek az érzések és papírra vethessem őket.
Tavaly lehetőségem nyílt részt venni egy beszélgetésben néhány nagyszerű emberrel, és egy ott elhangzó mondat kapcsán ráeszméltem valami fontosra, amit szeretnék megosztani. A beszélgetés a futásról szólt, és az hangzott el, hogy az ultrafutó egy személyiségfejlesztő folyamatot él át, mikor a 246 km-es táv megküzd benne saját emberi érzéseivel. Ennél a mondatnál mintha magamra, magunkra ismertem volna. Mi, betegek is folyamatosan fejlődünk.
Vannak, akik nem tudnak, vagy nem szeretnek beszélni a nehézségeikről, történetükről. Sokaknak rossz érzés, ha sajnálják őket mások, vagy szívesen mesélnének, de nincs erre “megfelelő” társuk, például olyan barátjuk, aki átélt már hasonlót. Gyakran én sem szívesen mondom el a történetem, egy megértő és támogató közegben viszont ez nem jelent gondot, sőt, nekem segít, ha beszélek róla. Igaz, amikor meg kell szólalni, remegő kocsonyává válok, amit sokszor észre sem vesznek az emberek. De utána, mikor már egymagamban vagyok, átértékelődik a beszélgetés és rájövök: igenis előre vitt engem az, hogy meséltem róla… hacsak egy hangyányit is.
Ha kibeszélhetünk magunkból valamit, az sokszor segít, hogy a történtek tudatosuljanak és el tudjuk fogadni őket. Ha kimondjuk hangosan, amit gondolunk, amit érzünk, amit átéltünk, azzal elsősorban magunknak segítünk, hiszen így folyamatosan leküzdhetjük kusza érzéseinket, aggályainkat. A legtöbb esetben úgy érezzük, nem tudjuk ezeket kinek elmondani, hisz kit terheljünk a problémáinkkal? Ki az, aki megérthet minket? De akkor sem szabad magunkba fojtani. Kell legalább egy társ, akinek elmondhatjuk, mi foglalkoztat bennünket. Nem baj, ha nem tud rá választ adni, de meghallgat. Őszinte érdeklődéssel, pusztán szeretetből.
Minden egyes alkalommal, amikor kiadhatjuk korábbi vagy pillanatnyi érzéseinket, szembesülhetünk valós problémáinkkal. Felismerhetjük azokat a dolgokat, amikkel érdemes küzdenünk, hogy továbbléphessünk. A teljes feldolgozáshoz viszont saját személyiségünket is meg kell ismernünk, hogy tudjuk, melyik irányba kell megtennünk a következő lépést.
Azonban ahogy a problémák feldolgozása függ a személyiségünktől, úgy az átélt nehézségek, küzdelmek is meghatároznak minket. Fejlesztik a személyiségünket, önismeretünket. Ugyanis mi az, ami a legjobban formálja az embert? A megmérettetések. Mi, betegek kapunk ebből szépen. Sajnos vannak, akik többet és nehezebbet, és van, aki „könnyebben” megússza, de egyik sem egyszerű! Főleg, hogy gyerekként nem is kéne ilyet átélnünk. Én a szerencsésebbek közé sorolhatom magam, de nem merek belegondolni, hogy más mit élt át, és főképp, hogy hogyan élte meg a vele történteket.
Sokszor találkozom a mai napig azzal a mondattal (még orvosoktól is), hogy két eset hasonló vagy ugyanaz. Nem! Nincs két ugyanolyan eset, soha! Hisz épp a legfontosabb különbözik: a személyiségünk, az ÉN. Mind máshogy éljük meg a történteket, más érzések alakulnak ki bennünk és máshogy is dolgozzuk fel azokat. Másképp vívjuk meg ezeket a lelki harcokat.
Sokszor mondják: „Óhh, ismerős érzés, tudom milyen…” Érdekes, hogy ezt a kórházban soha nem hallottam még. Pont azért, mert mások vagyunk. Mindannyiunkat máshogy formált egy betegség, egy baleset - épp ezért tudjuk, hogy sosem tudhatjuk, másnak milyen érzés.
Szóval valahogy úgy hat ránk a betegség, mint az ultrafutóra a verseny. Sok nehézséggel megküzdünk, de a feldolgozás során rengeteget tanulunk magunkról, rengeteget fejlődünk. Hiszen a küzdelmeink beépülnek a történetünkbe, az énünkbe, a személyiségünkbe.
