Kezdjük az elején! Hogy kerültél a KórházSulihoz?
Két lakótársam is az ELTÉ-n volt tanár szakos, és ők közösségi gyakorlatként kezdtek a KórházSuliban önkénteskedni. Sokat meséltek róla és megtetszett.
Amúgy is kerestem olyan önkéntes lehetőséget, ami nem viszi el egy héten 3 délutánomat. Bejárhattam volna a pszichiátriára segíteni, de nem lett volna ennyi időm. Nagyon megtetszett a KS célja, így másodévesen megcsináltam a képzést.
Mit adott neked a KS-nél eltöltött idő?
Egyrészt nagyon sokat tanultam a pszichológiáról. A KórházSuli által láthattam azt a rehabilitációs folyamatot, amiről szerintem annyit nem beszélünk a suliban. Másrészt pedig türelmet és elfogadást.
Ha most újra önkénteskednél, mit várnál tőle?
Angolt szívesen tanítanék ismét, mert fel tudnám eleveníteni kicsit. Nagyon sok angol médiát, tartalmat fogyasztok, és közben elfelejtem az iskolában tanultakat. Tök mindegy, hány éves gyereket kapnék, ő nyilván nem ott tartana angolból, ahol én tartok 25 évesen. Tehát tök jó és hasznos lenne átismételni, visszatérni kicsit az alapokhoz.
Egyébként a “B” tervem mindig az volt, hogy tanár legyek, az a pálya is nagyon vonzott, azt is nagyon szívesen csináltam volna. A KórházSuli segítségével ezt a másik célomat is meg tudnám és meg is tudtam élni.
Magadról már meséltél pár szóval, a KórházSulit milyen 3 szóval tudnád jellemezni?
Hát ez nehéz, mert nem egy személy! (nevet)
Nekem mindig a “védeni és védve lenni” jut eszembe a KórházSuliról. Amikor képzést tartottam, szerettem ezt elmondani, mert tök jól leírja a lelkiségét az egész szervezetnek.
Olyan gyerekeknek tudunk segíteni, akik valahogy egyedül maradtak a magántanulóságban meg a hosszú betegségben. A KórházSuli előtt szerintem nem volt olyan szervezet, ahol ennyire rájuk néztek volna, ők pedig így támaszkodhattak volna valakire. Viszont nagyon tetszik, hogy mennyire figyelnek itt emellett az önkéntesek lelki egészségére és mentálhigiénéjére is.
Te milyen támogatást kaptál?
Nekem az esetmegbeszélők nagyon sokat segítettek. Emellett mentoregyetemistaként mindig tartottunk a mentorált önkénteseinkkel a félév közepén “check in”-es, teázós vagy forralt borozós estét - az évszaktól függött, hogy mit ittunk. Jó volt végighallgatni, kinek milyen a gyerkőce, hogy haladnak, és tök jó ötleteket kaptunk egymástól.
Például, hogy hogyan kösd le a tanulópárod - ez főleg azoknak volt nehéz, akik online tanítottak. Sokan úgy csinálták, hogy az óra utolsó 10 percében megengedték, hogy a gyerkőc tanítson valamit nekik. Ez például egy olyan technika, ami magamtól nem feltétlen jutott volna eszembe.
Te is tanultál valamit a tanulópárodtól?
Igen, mind a kettőtől. Megtanították, hogy mennyit tud jelenteni még a legnehezebb helyzetben is egy másik ember társasága. Persze angoloztunk, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy minden héten eltöltöttünk együtt egy órát. Előtte, utána, közben beszélgettünk, megosztottuk egymással a mindennapi dolgainkat. Nem az számított, hogy elvittem magammal az angol munkafüzetet vagy szóbeli tételeket írtunk. Az segített, hogy beszélgettünk, hogy ott volt velük valaki.
Vissza tudsz emlékezni az első KórházSulis órára, amit tartottál?
Emlékszem, hogy a kórházba kellett bemennem, és azt sem tudtam, hogy fogok odatalálni - kész labirintus a Heim Pál Kórház. Nagyon izgultam. Nem akartam igazi órát tartani, inkább csak beszélgetni, megismerkedni. Már akkor, az első diákommal egy csomó témában tudtunk kapcsolódni. Például meglátta a tetoválásomat, és arról kezdett mesélni, hogy ő is szeretne majd egyet, hogy emlékeztesse a műtétre, amin akkor esett túl, meg az egész betegségére. Vagy ki voltam sminkelve, mert nagyon szeretek sminkelni, és kiderült, hogy neki is ez a hobbija. Megértettem, hogy ugyan szinte minden tekintetben más az életünk, mégis egy csomó közös témánk van. A legtöbb nem is volt leírva a szuperképességeink, érdeklődési köreink közé, ami alapján tanulópárok lettünk, mégis rögtön megtaláltuk a közös hangot.
Vele aztán végigtoltuk a teljes tanévet, sőt, még nyáron is segítettem neki az iskolaváltással kapcsolatban.
Van még ilyen szuper közös élményed a valamelyik tanulópároddal?
A második gyerkőcöt fél évig tanítottam. Ő mozgássérült volt, és a beszédére is kihatással volt a betegsége, elég nehezen ment neki, ezért nem szeretett sokat beszélni. Ilyenkor próbáltam megnevetettni, és kijött belőlem a beszélhetnék, kicsit cserfeskedtem és csacsogtam. Jókat nevetett rajtam, hogy "ez a hülye itt produkálja magát"! Vicces volt, meg jól esett, hogy sikerült megmosolyogtatnom.
Ez alatt a 2 év alatt mit szerettél leginkább az önkénteskedésben?
Nyilván jó érzés volt, hogy segítek valakinek, hogy valakinek egy napját kicsit jobbá teszem.
Nagyon jó szakmai tapasztalat is volt, és maga a KórházSuli közössége is nagyon sokat adott. Csomó olyan embert ismertem meg, akivel amúgy soha nem találkoztunk volna. Azt nem mondom, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de sok olyan embert ismertem meg, akikkel nagyon jó volt beszélgetni és megosztani az élményeinket egymással.
Mit üzennél azoknak, akik most kezdik a tanítást a KórházSulinál, vagy még csak fontolgatják, hogy csatlakoznak önkéntesként a csapathoz?
Amikor beültem a képzésre annak idején, azt éreztem, hogy “Úristen, én ezt nem fogom tudni jól csinálni!” Aztán rájöttem, hogy igazából ezt nem lehet rosszul csinálni. Mert ha ott vagy, viszed a személyiséged, megpróbálsz tényleg elfogadó lenni és odafigyelni a tanulópárodra, akkor az neki mindennél többet fog jelenteni. Nem az lesz a fontos számára, hogy a “present perfect”-et jól mondod-e el neki, hanem az, hogy miatta vagy ott és miatta próbálkozol.
