Ebben a csodaszép, csodanagy erdőben lakott Soma. Soma egy teljesen hétköznapi fülesbagoly volt, aki az erdő legmagasabb fáján lakott egy otthonos kis odúban. A nappalokat általában ebben az odúban töltötte, hiszen a baglyok nappal alszanak. Éjszaka azonban a többi bagolyhoz hasonlóan felébredt és vadászni indult. Vadászat után Soma szívesen üldögélt a legmagasabb fa legmagasabb ágán, elgondolkodva forgatta a fejét, nézelődött és elmélkedett.
Nagyon szerette otthonát, az erdőt. Szerette a bársonyos eget a fényes csillagokkal, szerette az éjszakai állatok halk neszezését, szerette a lombokon át beszűrődő sápadt holdfényt. Szeretett a magasból lenézni és azon gondolkodni, milyen pici is odalent minden. „Milyen parányiak a fűszálak, a bogarak, a talajon motozó állatok… És milyen nyugodt, csendes hely ez az erdő…” Így gondolkodott Soma magában éjszakánként, mielőtt aludni tért. És mivel bölcs fülesbagoly volt, mint ahogy a baglyok általában bölcsek szoktak lenni, azzal fejezte be a gondolkodást minden pirkadatkor: „És milyen jól van így ez az erdő, ahogyan van.” Ezután a gondolat után behúzódott az odújába, kényelmesen elhelyezkedett, és elaludt.
Azonban még egy ilyen csodálatos erdőben is történnek néha szerencsétlenségek. Egyik éjjeli vadászata alkalmával Soma figyelmetlen volt, és szárnya nekicsapódott egy nagy tölgyfának. Soma érezte, ahogy elveszti egyensúlyát, és egy puha bokorra zuhan. Megpróbált elrepülni, de a szárnya rettenetesen fájt. Így aztán lehunyta a szemét, és mély álomba szenderült ott, a bokorpárnák puha védelmében.
Mikor magához tért, nagy világosságot látott maga körül. Szeme lassan hozzászokott a fényhez, de a fák lombkoronája, a csillagoktól tarka sötétkék ég helyett egy tetőt látott maga felett (persze ő nem tudhatta, hogy az egy tető, hiába volt bölcs fülesbagoly). Nagyon megijedt, különösen akkor, mikor hangokat hallott, és két furcsa, két lábon járó állatot pillantott meg, ahogy fölé hajolnak. Soma megpróbált elmenekülni, de még mindig nagyon fájt a szárnya.
Szegény Soma nem tudhatta, hogy a hely, ahová került, az a biztonságos erdészlak. A két lábon járó állatok pedig, akiktől úgy megriadt, nem voltak mások, mint az erdészbácsi és a kislánya, Kíra. Az történt ugyanis, hogy az erdészbácsi reggeli sétáján megtalálta a törött szárnyú baglyot, hazavitte, és sínbe rakta a szárnyát. Kíra, aki egy teljesen hétköznapi kislány volt, azonnal megszerette a fülesbaglyot. Etette, itatta, gondoskodott róla, halkan beszélt hozzá, és lassanként Soma félelme elpárolgott. Jó barátok lettek Kírával.
Mikor Soma eléggé megerősödött, Kíra a vállára ültette, és úgy sétált vele az erdei ösvényeken. Soma alig győzte forgatni a fejét, és magában így gondolkodott: „Miféle érdekes erdőbe kerültem én… Hiszen ez nem olyan sötét, mint az az erdő, ahol én lakom. A hold és a csillagok helyett valami nagyobb fényesség világít. És a fák… A fák itt sokkal magasabbak, mint az én otthonomban. Viszont a fűszálak, az egérkék meg bogárkák hatalmasak! Nem is beszélve arról, milyen nagy zaj van ebben a másik erdőben! Zsonganak a méhek, sok-sok állat szaladgál és beszélget… Igazán más ez az erdő, mint az én erdőm. De valahogy mégis hasonlít rá egy kicsit… Legalábbis annyiban, hogy ez az erdő is éppen úgy szép, ahogyan van.” Így gondolkodott Soma, mert igazán bölcs és békés bagoly volt.
Azonban akárhogy is megszerette ezt a másik erdőt, ahogyan erősödött, úgy hiányzott neki egyre jobban a saját otthona. Így egy szép napon, amikor végül az erdészbácsi levette a sínt a szárnyáról, Soma újra megpróbálhatott repülni. Először éppen csak elemelkedett Kíra karjáról, de aztán egyre magabiztosabban körözött az erdészlakban. Így alkonyatkor Kíra a vállára ültette Somát, és kisétált vele az erdei ösvényre. Soma bizonytalanul felrebbent a levegőbe, Kíra pedig búcsút intett neki, és visszasétált az erdészlakhoz.
Soma megpihent egy faágon. Összezavarodott. Ahogy a levegőbe emelkedett, annak a másik erdőnek a hatalmas fái, fűszálai és állatai lassan egyre kisebbek lettek. Aztán látta, hogy a nagy fényesség egyszercsak eltűnik, és felnézve újra látta a sápadt holdfényt és a milliónyi csillagot az égen. Hallotta, ahogy az erdei állatok lassan elcsendesednek. És mivel bölcs fülesbagoly volt, hamar ráismert otthonára, a csendes, sötét erdőre. Maga is nehezen hitte el, milyen más is ugyanaz az erdő nappal a földről nézve, és éjszaka egy magas fáról. Vadászat utáni elmélkedését ezután mindig kicsit tovább nyújtotta, hogy lássa, hogyan fényesedik ki az erdő, hogyan neszeznek egyre hangosabban az erdei állatok.
Egyik ilyen éjjeli elmélkedése közben Kíra jutott eszébe. Soma nagyon hálás volt a kislánynak, hogy megmutatta neki a nappali erdő csodáját, és szerette volna viszonozni ezt az ajándékot. Így egy meleg nyári éjjelen Kíra ablakába ült, és huhogni kezdett. Kíra felébredt, és rögtön felismerte kis barátját, a baglyot. Soma alacsonyan repülve mutatta az utat, Kíra pedig álmélkodva követte őt az erdő ösvényein. Végül Soma leszállt egy fa ágára. Kíra először bizonytalanul megtorpant, de aztán mászni kezdett felfelé. Leült a bagoly mellé a vastag ágra, és hosszú ideig figyelte az éjszakai erdőt a magasból. Bámulta a csillagokat az égen, hallgatta az éjszakai állatok csendes neszeit, és álmélkodott, milyen kicsinek is tűnik minden innen fentről.
Attól az éjszakától kezdve Kíra sokszor megkérte apukáját, hogy nyáron sátorban kint aludhassanak az erdőben. Soma pedig szinte minden reggel figyelte még kicsit az ébredező nappali erdőt. Mielőtt nyugovóra tért, magában azt gondolta: „Mindkét erdő igazán szép éppen úgy, ahogy van. Együtt mégis sokkal szebbek, mint külön-külön.”
Kíra és Soma, habár az Üveghegy lábánál élnek egy csodálatos erdőben, akár a KórházSuli egyik tanulópárja is lehetnének. Hiszen ők is igazi barátok, akik mindig számíthatnak egymásra, és Kíra sokat segített Somának, mikor a fülesbagoly bajba került. A legfontosabb mégis az, hogy egészen új dolgokat mutattak egymásnak, megtanították egymást arra, hogyan láthatnák a mesebeli erdőt kicsit másképpen. Nekünk minden KS óra egy ilyen pillanat, amikor igyekszünk kicsit másképp látni a dolgokat.
