Rólunk

Kép
A KórházSuli az a hely, ahol a tanulásnak és a közösségnek gyógyító ereje van. Magyarországon szeptemberben több ezer gyerek nem tudja elkezdeni a tanévet súlyos betegsége miatt. Pedig az iskola a közösség, a tudás, a barátságok helyszíne. A betegség az élet másik oldala, a fájdalom, a félelem, az elveszni látszó célok és az elszigetelődés. A KórházSuliban önkéntes középiskolások és egyetemisták szegődnek társul beteg társaik mellé, és egy személyre szabott, egyedi oktatási rendszerben házitanítójukká válnak   a gyógyulás akár évekig is eltartó időszakára. A közös tanulás örömével visznek újra célokat, aktivitást és társaságot az egyhangú mindennapokba. Ők maguk pedig komoly személyiségfejlődésen mennek keresztül mindeközben. Évente általában 150-200 diákkal tanulunk, 250 önkéntest képzünk, koordinálunk.   A tanulás mellett közösségi programokkal igyekszünk összekapcsolni programunk szereplőit. Táborozunk, közösen alkotunk és találkoz...

Valójában mennyire...

A képzéseken és más KórházSulis eseményeken sokszor és sokféleképpen halljuk, hogy miről is szól ez az egész, amit önkéntesként csinálunk: pedagógiai rehabilitációról, hogy a gyerekeknek legyen mit várniuk, hogy pótoljuk nekik a kortárs közeget, hogy adjunk valamit az iskola helyett a mindennapokban és így tovább… Hisszük, hogy az ember alapvető motivációja a tanulás. 

Ez persze mind igaz, de néha mégiscsak felmerül bennünk a kérdés: valójában mennyire hiányozhat az iskola ezeknek a gyerekeknek, akik hosszú ideig kimaradtak belőle. Aztán szembe jön velünk egy ilyen tapasztalat...

Reggeli rohanás, napos, de hideg idő. Lihegve szállok fel a villamosra, lehuppanok egy székre, mellettem anya és 7-8 éves forma kisfia. A fiúcska lába le sem ér még az ülésről, lóbálja, a Mancs Őrjáratos maszkja eléggé zavarhatja, mert folyton piszkálja. Egyszer csak nagy komolyan az anyukájára néz és megszólal:

    - Anya, akkor, ha ma ügyes leszek, és a doktorbácsi azt mondja, jól vagyok, mehetek újra iskolába?

    - Igen – érkezik a válasz egy halvány és fáradt mosoly kíséretében.

    - De anya, akkor már ma mehetek suliba délután?

    - Nem, majd csak a jövő héten.

A kisfiú elgondolkodva bámul ki az ablakon, emésztgetve a kapott információkat.

    - Jó, de anya, ha ma azt mondja a doktorbácsi, hogy javultak az eredményeim, akkor mennyit kell aludni, hogy suliba járhassak? 

 Anyuka hangosan számol, az ujján mutatja a kisfiúnak, aki figyelmesen lesi őt.

    - Hat. Hatot kell még aludni addig.

    - Hmm. Hát az nem is sok… De mondjuk nem is kevés. Na mindegy, várom már, hogy a többiekkel lehessek.

Tudom, tudom, nagyon klisés, és teljesen kitaláltnak tűnik. Olyan túl szép. Én se hittem volna, ha nem velük zötyögök a villamoson aznap reggel. De ez így történt, csak egy-egy azonosításra alkalmas nevet vettem ki a történetből. 

Remélem, hogy a „doktorbácsi” azt mondta, minden rendben, és ez a kisember ezen a héten már a társai között számol és tanul. És remélem, hogy mindenki szeretettel fogadta őt.